A gyertyafényben minden elsős sápadtnak tűnt. Egy alacsony fiúcska, aki a sor kellős közepén állt, még talán remegett is. Harrynek eszébe jutott, hogy annak idején milyen rémülten állt ott ő maga is, várva a titokzatos megmérettestetést, melynek során eldől, hogy ki melyik ház tagja lesz. Az egész iskola visszafojtott lélegzettel várt. Aztán egyszer csak száj módjára kinyílt a vén fejfedő karimája melletti szakadés, és a Teszlek Süveg dalolni kezdett:
Hajdan, mikor új voltam még, négy mágus összeállt, a eldöntötték, létrehoznak egy varázslótanodát, hol az ifjak hallgathatják oktatóik bölcs szavát, s továbbadhatják a vének tudásuknak legjavát. Sokan mondták, nemes a cél, melyért a Négy síkra száll; nem hitték, hogy valaha is rút viszály közéjük áll. Mély barátság fűzte egybe Griffendélt és Mardekárt; jóban-rosszban összetartott Hugrabug és Hollóhát. De jaj, egyseégük víg napját széthúzásnak bús éje követte- és erről szól a Teszlek Süveg meséje. Szólt Mardekár: "Az jöjjön, ki mágus szülők gyermeke." Szólt Hollóhát: "Azt tanítsuk, kinek éles az esze." Szóét Griffendél: "Iskolánkba bátor ifjak jöjjenek!" Szólt Hugrabug: "Énelőttem egyenlő minden gyerek." Véleményük különbözött, össze mégse vesztek. Eldöntötték, mindannyian felelősek lesznek egy-egy házért, mely az övék: így Mardekár, teszem azt, magához hívhatott minden tiszta vérűt és ravaszt. Hollóhátnál az okosok hasznát látták eszüknek; bátor lelkű társaik meg Griffendélhez kerültek. Hugrabughoz ment a többi. De akkoriban még négy hű barát volt a négy ház, szent volt a szövetség. Sok-sok évig honolt a béke köztük, s egyetértés; Mígnem végül kapzsi becsvágy, sima szó, kísértés egymás ellen fordította a négy büszke házat, és közöttük féltékenység, gyűlölködés támadt. Egy ideig már-már úgy tűnt a Roxfortnak vége- hiszen a barát barátnak lett esküdt ellensége. Végül aztán egyik reggel elment a vén Mardekár; és az ádáz tusa nyomban véget is ért;haj, de már nem lett újra egy, mi egy volt, s négy házunk azóta bús emlékét őrzi annak, mit elsírt e nóta. Így eshetett, hogy megkaptam kényszer szülte posztomat. Kár, hogy ami egyben teljes, négybe épp én osztom azt. Dalomba pár újabb strófá azért szövök ma bele, mert, bár elvégzem munkám, sejtem, kért teszek vele. Régi bűbáj kötelez rá, hogy betöltsem tisztemet, de oldom, mit kötni kéne- s ebből, félek, baj lehet. Éber szemmel lássátok meg mind a baljós jeleket! Veszély les ránk! Ártó szándék, zord ellenség fenyeget! Egység kell most, összefogás; ha széthúzunk, elveszünk... És most jöjjön a beosztás. Essünk túl rajta gyerünk! |